Fénylő

Sziasztok :))) Jujj, ma elértük az 1000 megtekintést :) Nagyon, nagyon , nagyon hálás vagyok nektek. Kérlek látogassátok a blogot továbbra is :)

7.Szín:Bom bom loving you

—                 Veronika, Veronika! — pofozott meg Miki.

Kinyitottam a szemem, és halkan a nevét mondtam, ahogy az egy szerelmes sztorihoz illet, de nem vett tudomást rólam. Valószínű más forgatókönyv szerint dolgozott. Egyszer , kétszer, háromszor…

—                 Elég, elég, elég volt. Hagyd abba! — ültem fel a kanapén, ahova a pár perc alatt kerültem, míg elájultam.

—                 Huh, a mindenit. Felébredtél ?— térdelt előttem Miki.

—                 Mi több, már a tizenharmadik pof óta azon gondolkodom, hogy hogyan törlesszem neked ezt a kis életmentősdit. — gyilkos mosolyt öltöttem az arcomra.

A szőke fiú sértődötten a piros kanapé elé ült, és magához szorított egy lila furulyát. Elborzadva nézte a majdnem átlátszó hangszert, majd maga mellé tette. Lábait kinyújtotta, majd egymásra tette. Készen állt a csatára.

—                 A földön is hagyhattalak volna.

—                 Nem tetted.

—                 De megtehettem volna.

Elégedetten hátrahajtotta a fejét, úgyhogy a szemével pont a kanapén elhelyezkedő lábamra fókuszálhatott.

—                 A papok legyenek csak segítőkészek— borzoltam össze a haját. Felkeltem a piros ülőhelyről, és a zongora felé haladtam.— Meg a prűdség sem utolsó erény.— forgattam a szemem.

—                 Hűséget fogadtam, nem vakságot. — kelt fel ő is.

—                 Biztos voltál abban, hogy ezt akartad mondani? — kacagtam el magam.

—                 Nem, egyáltalán nem. — megvakarta idegesen a verejtékező homlokát. — Nem ettél rendesen? Vagy a nap sütött meg ennyire? — váltott témát.

—                 Szép védés. — kacsintottam rá. — Ne aggodalmaskodj semmi különös. — láttam, hogy nem győztem meg, ezért utána tettem. — Elég rég ettem már.

—                 Fogyókúra?

—                 Igen.

Végigmért.

—                 Nem értem.

—                 Lány vagyok.— adtam magyarázatot.

—                 Azért légy óvatos. — javasolta felvont szemöldökkel.

—                 Mint mindig. — tettem a kezem matróz pózba.

—                 De mégis…

A szavába vágtam.

—                 Akkor most meghallgatod, amit játszani akarok, vagy sem? — vontam fel jobb szemöldököm, és hátra simítottam a hajam.

Kicsit ideges voltam. Rég játszottam már. Úgy érzetem, mintha berozsdásodtak volna az ujjaim, a kezem, vagy netán az egész karom. Igazán idegesítő.

Miki a zongora mellé húzott egy széket. Nekem adta, majd visszament egy másikért.

Hánynom kell.  Vagy legalább is sürgősen elhúznom a csíkot.

—                 Mit játszol? — kérdezte, miután kényelmesen elhelyezkedett mellettem.

A terem tele volt hangszerekkel de még így is remek akusztikával rendelkezett. Ahogy körül néztem, megakadt a szemem a fura kinézetű elárusítón, aki minket bámult. Tisztán le lehetett olvasni a szeméről : Nincs szüksége még egy kétes ájulásra. De nincs más amit tehetnék most, csak az, hogy az egészet játékként kezelem.

—                 Ez egy saját szerzemény lesz, — kacsintottam rá. — szóval nem klasszikus.

—                 Ez igazán szomorú— kacagott.— Dalszöveg is van hozzá?

Megtördeltem az ujjaimat.

—                 Csak természetes. De még nincs kész.

A zongora felé fordultam. Tökéletes kilátás nyílt az utcára. Csupán néhány eltévedt ember sétált a szűkös utcában, ahol Symphony hangszerbolt húzódott. Talán ezért nem is volt túl jó a bevétele.

Egy, két, há…Rajta!

  Tökéletes kezdés egy A dúr akkorddal, szép és selymes. Pianoban mozdul a jobb kéz, majd kicsit lemaradva indul a bal is. Közepese hosszú, lágy bevezetőrész. Tele selymes fájdalommal és egy cseppnyi mentával. Halvány esőcseppes ablaküveget idéz. Halk esőkopogás a háttérben. Üres fotel és egy kakukkos óra. Talán tizenkettő felett járhat.

  Miki reakcióját böngésztem. Egyenletes szuszogás, csukott szemek. Talán figyelt.

—              Csendben néztelek.

Nem vártam, hogy rám figyelj.

Csupán árnyéknak szerettem lenni,

de te rám pillantottál és több akartam lenni.

Kicsit fájt, hogy számodra láthatatlan vagyok,

aztán mégis erőt vettem magamon

És ahogy a szél mezőt fújja

Én is nekiindultam.

Van , hogy csodállak, van hogy utállak

A szívemben élsz, velem maradsz, mindegy merre mész

Egy napsütéses reggelen tehát bevallottam magamnak…

Oh, te hülye, hülye, hülye.

Csend lett, csak a boltos köhécselte fel az imént torkán akadt falatot.

—                 Ez aztán a fura dalszöveg — kezdett el nevetni.

—                 Most meg mi bajod vele? —háborodtam fel.

—                  Hát lehülyézted, azt akibe beleszerettél. — Miki könnyei patakként folytak, én nem értettem a viccet.

—                 Most igazán…— akartam lehordani, de nem kaptam rá időt.

Az imént Miki az órájára pillantott, amin vészesen hangosan ütötték a mánusok a másodperceket.

—                 Lekésem a misét! — mondta elzöldülő arccal. — Ma enyém a harangozás.— hátravágta a széket, és a boltosnak köszönt.

—                 Veled mehetek? — kérdeztem.

Nem hallotta a kérdést. Viszont az én szívem hevesen zakatolta a választ.

6. Szín : Elsötétedett Rózsaszín

—            Ki ez a kislány Miklós? — kérdezte a nagydarab dada, majd megkarolt a szabadon lévő jobb karomon, és a ház felé irányított.

—            Egy barátom.— mondta merő egyszerűséggel Miki.  Már barátok lennénk? Nekem miért nem szólt róla? — Leesett és megütötte a lábát.

A dada betessékelt a konyhába, majd elkezdte bekötözni a lábamat.

—            Most már minden rendben lesz Verácska. — mosolygott rám kedvesen. — Ne légy ennyire óvatlan.

Honnan is tudja a nevem?

—            Ne tessék haragudni, ismerjük egymást?— tettem aztán eleget a kíváncsiságomnak.

—            Oh, Miklós sokat mesélt rólad a gyerekeknek, én is szívesen hallgattam a próbákkal kapcsolatos dolgokat.

—            Oh…— képedtem el.—Miki rólam mesélt, ez a srác tényleg rólam mesélt.

—            Oh de egy szót se róla Miklósnak, mert szégyenlős szegény. — mondta nevetgélve a dada. Még hogy Miki szégyenlős legyen. Hamarabb járna csárdást a Hold.

—            Miről szól a disputa? —lépett be Tompa Miki az ajtón, jéggel a kezével. Mari dada , kacsintott nekem egyet,úgy hogy Miki ne lássa, majd felállt és kisétált az ajtón. Utólag csak annyit fűzött hozzá a lábam állapotához, hogy hamarosan rendbe jön, csak legyek óvatosabb.

—            Gyere velem, meg kell ismerned pár embert, ha már itt vagy . —felsegített a székről, majd útnak indultunk.

Először egy hatalmas szobába vezényelt, amelyik tele volt zsibongó gyerekkel. Két kislány szorosan magához ölelt, mikor beléptem. Egy kisfiú megijedt tőlem és keserves sírásba kezdett, őt Miki vigasztalta meg. Megismertem  egy, vagy két maroknyi csodálatosan aranyos és kedves gyereket. Már amelyik nem akart leboxolni, vagy megetetni velem a cipőfűzőjét az ott töltött egy órám alatt.

—            Szóval itt laksz? Nem válaszoltál az előbbi kérdésemre. — Miki felé fordultam a játszósarok egy kis elrejtett zugában.

Jaj, tuti zaklatónak hisz. A csuda.

—            Csak pár évet. —válaszolt meglepően hamar. — Most pár testvéremmel a parókián lakunk. Segítünk az atyának. — elkezdett babrálni egy építőkockával.

—            Sok testvéred van? — néztem rá meglepetten.

—            Bocs, nem úgy értettem. Ők , ezek a gyerekek itt mind a testvéreim. Ez amolyan fura árvaházas dolog.— eldobta a kockát.

Miki nem nézett úgy ki, mint egy elveszett árvaházas gyerek. Erős kisugárzású, boldog embernek tűnt.

—            Miért…— eljött az idő, hogy feltegyem a kérdést. — Miért…miért döntöttél úgy, hogy pap leszel? — igenis érdekelt.

Ő a válasz előtt kicsit közelebb húzódott hozzám a sarok jobbik felét elhanyagolva. Megvárta, míg én is tartom vele szemkontaktust, majd egyszerű választ adott.

—            Hálából.

—            Hálából?

Miki bólintott, majd még egy kicsit közelebb húzódott hozzám. Éreztem a menta illatot. Arcomba lógó fekete tincseimet a fülem mögé tűrte, majd a száját a fülemhez emelve, mély lélegzetet vett. A levegő, amit egyenletesen fújt ki, kedvesen és figyelmesen meg-meg csiklandozta fülcimpámat. Válaszul az én szívem össze vissza kalapált. Jobb karja megérintette az arcomat, míg bal kezét lassan a földön pihenő kezemre tette. Erősen megszorította bal kezemet, majd fennebb emelte. Végig csúsztatta hasán fel egészen a szívéig. Te Szent szar! Az ő szíve ritmusra vert az én felgyorsult kalapálómmal. Összekuszálódtak az érzéseim, nem tudtam csak képzelődöm-e.

—            De ez a mérhetetlen hála az atya és Isten felé— kezdett neki rekedtes, eddig ismeretlen hangon.— rögtön eltűnik, mikor megpillantalak. Milyen vicces.

—            Ez azt jelenti, hogy belém szerettél? — elég gyorsan kicsúszott a számon, amit gondoltam.

—            Nem, nem hiszem, — szagolt bele nyugodtan ismét a hajamba. — ez talán a drogosok érzéseire hasonlít. Tudom, hogy nem szabadna ezt tennem, mégis késztetést érzek arra, hogy szorosan magamhoz öleljelek.

Akkor most Miki egy drogoshoz hasonló tapogatós és szaglászós függő. Jézusom gerjed a testszagra.

—            A…— akartam mondani valamit, de szerencsére félbe szakított.

—            Hagyjuk, ez nagyon hülyén hangzott. — eltávolodott tőle.

—            A papoknak szabad azt mondani, hogy hülye? — próbáltam viccesre fogni a dolgokat.

—            Azt hiszem nem. —nevette el magát. — Gyere. Senki nem születik pap palántának , van egy csomó klassz hely, amit ismerek. — felhúzott a sarokból, és búcsút intettünk a gyerekeknek, akik szomorúan vették tudomásul, hogy Miki elmegy.

Rövid alig öt perces szótlan séta következett. Habár az elején alkalmazkodott a tempómhoz, hamar belefeledkezett a dolgokba, és végére már csak futva tudtam vele tartani a lépést. Mit sem törődött a fájós lábammal.

—            Tessék! itt a birodalmam. — mutatott körbe.

Egy zenebolt előtt álltunk. Nem mellesleg az egyik kedvencem előtt. Minőségi hangszerekkel volt teletömve, és akármelyiket kipróbálhatta az ember. Csodálkoztam, hogy Miki szereti a zenét.

—            Nagyon szeretem ezt a boltot. — mosolyodtam el. Miki szemei pedig válaszul elkerekedtek.

—            Te is fanatikus vagy ? — nevetett egyet.

—            Így is fogalmazhatunk. — keserédes érzés fogta el a szívemet.

Megfogta a karomat, majd behúzott az üzletbe.

—            Én gitáron próbálok megtanulni játszani. Te ?— fogott meg egy száraz gitárt és pengetni kezdte.

—            Én zongorázom pár éve.

—            Pár ?

—            Tizenhárom éve.— Miki abbahagyta a kalimpálást a kezével.

—            Na ne! Mutass valamit.— szempillantás alatt a zongora előtt találtam magam.

Meg akartam mutatni Mikinek, azt amit tudok. Meg akartam mutatni az igazi Diményi Veronikát. De nem ment. A félelem , a düh , és szomorúság felülkerekedett rajtam. Minden homályos lett, majd döndült valami és ellepett a sötétség.

—            Roni! — hallottam mélyen zengeni a fülemben Mikit.

Black

*Black ,a kutyus szemszöge a bokorból*

     Az a nagy magas srác, olyan világos árnyalatú hajjal.( Igen , igen , tudjátok a kutyák - vagyis én is- szín vakok. Mondhatnám, hogy igen kellemetlen , de mivel még sosem láttam színeket, arról sem nyilatkozom, hogy a szivárvány látás annyira csodálatos lenne. Maradjunk annyiban , hogy csontot érte nem adnék. ) Szóval , amint ott eszem a hosszú lábú mellett a csontomat, észre vettem egy gyanús külsejű fehérnépet. Próbáltam ráugatni, de az a fél eszű bak azt hitte, hogy jópofizni akarok. És tessék! Hát nem én jártam meg ? Nem elég, hogy a kis termetem miatt minden mihaszna ember kölyökkutyának néz, még ez a száz kilós vagon is rám zuhant. És persze, hogy a nőt mentjük. Ahelyett, hogy engem vittek volna sürgősen a vonyító hegyre, azt a boszorkát rángatta be Miki a házba.  Nők és a női bájuk. Jönnek nekem egy pár új bajusszal.

5. Szín :Citromsárga találkozás

Néha, de tényleg csak ritkán, eszembe jut egy egészen gyönyörű nap. Anya és apa biciklizni tanítottak. Tisztán él az emlékezetemben Lili, a nővérem vaskos kacaja, és apa izzadt homloka, ahogy húzta maga után az összekarcolódott biciklimet. Anya a kezemet fogva elől vezetett engem. Nem sokkal korábban estem le, és habár nem is fájt igazán a térdemen éktelenkedő seb, mégis annyira keservesen sírtam, hogy anya pár percig az ölében cipelt. Habár az arcomon lefolyó könnyek miatt csak homályosan láttam a tájat, mégis tisztán emlékszem Lili citromsárga, csokros ruhájára, ami tökéletesen ment a gyönyörű szőke hajához. A szeme pont olyan kék volt, mint az enyém. Ez volt az öröksége anyától. Az enyém is hasonló volt, csak én a fekete hajkoronáját is megkaptam.Azóta változtak a dolgok. Anya és Lila már nem voltak velem, apa pedig nagymenő üzletember lévén sosem volt otthon. Úgy is fogalmazhatunk, hogy egyedül élő felnőtt ember voltam, vagy mindenképpen valami hasonló.
—    Tej, cukor, répa,...cukor. Nem, a cukor már volt. —motyogtam magamban a konyhaasztal mellett.— Ja, megvan, tej. — szöktem fel, majd megfogtam a táskám és kipördültem az ajtón. Vásárolni mentem a közeli boltba.
A nap perzselően sütött, ahogy az augusztustól elvárható volt. Nemrégiben megtaláltam Lili citromsárga ruháját. Hogy őszinte legyek, mindig is irigyeltem őt a szépsége miatt, és mindig is fájt a fogam arra a ruhára. Mikor megtaláltam, arra gondoltam, hogy semmi jogom a cuccai közt matatni, de végül is, már réges-régen kinőtte. Így hát elővettem és egy kis átalakítás után magamra vettem.
—    Minden rendben volt vásárlás közben?— kérdezte a bajszos elárusítónő. Alacsony termetű, rövid hajú, kövér nő volt. Elég unottan végezte ahhoz a munkáját, hogy ez a tipikusan kedvesen hallatszódó kérdés a szájából tökéletesen udvariatlannak hasson.
—    Igen. — mosolyogtam rá, de nem érdekelte.
—    További szép napot! — elvettem a szatyrot.
—    Magának is.
Kifele sétáltam és csak arra tudtam gondolni, hogy hazaérjek még az előtt, hogy a kedvenc fagyim teljesen cseppfolyóssá válna.  Egy kis utcán sétáltam befele, hogy ezzel is lerövidítsem az utamat.  A szűk utcán kétfelől hatalmas fák helyezkedtek el. Egy kisgyerek éppen lefele csúszott az egyikről, mikor elvesztette az egyensúlyát és lehemperedett a földre. Ülve nézett a földről, majd egy fél percen belül keserves sírásba kezdett.—    Jaj, Istenem. Jól vagy? —futottam oda hozzá.
—    Fááááj. — bömbölt tovább.
—    Hol? — emeltem fel a földről, de nem érkezett válasz. Aztán beugrott valami.— Nos , nemrég vettem némi fagyit, de mivel te nem érzed jól magad , egyedül kell megennem. — álltam fel a guggoló helyzetemből.
A kisfiú elhallgatott. Felém fordult, és koszos Mickey-s ujjatlan felsőjébe törülte a szemét. Aranyos barna hajú, nagy szemű kisfiú volt.  Nadrágja picit szakadt volt, és kezén nagy volt a köröm. Akkor vettem észre , hogy cipőt sem viselt.—    Tessék. — nyújtottam oda mosolyogva neki a fagyit.
—    Köszönöm szépen,— mondta huncuton a kisrác— most megyek is.
Elszaladt. Még több gyerek hangját hallottam, és mind vidáman lelkendeztek valami miatt, amit nem tudtam kiszűrni a nagy zaj miatt. Aztán meghallottam “Az a csaj fagyit adott, gyertek együk meg.” Tovább haladva megláttam az árvaház bejáratát.  Akkor megértettem: a koszos ruha, a szakadt nadrág , cipő sem volt rajta. Árvaházas gyerekek.
Közelebb mentem az épülethez, már csak úgy kíváncsiságból is, elvégre a fagyi elolvadása miatt már nem kellett aggódnom. Elrejtőztem egy bokor mögött, és a kerten keresztül lestem a boldog kisgyerekeket.  Egyik labdát dobott a másiknak, haton a fagyi köré gyűltek. Kicsit odébb akartam húzódni, mikor valamiben megbotlottam és átesve az útban levő dolgon,  egy hatalmas koppanás kíséretében a földre érkeztem. Kutyavonyítást hallottam—    Szállj már le róla. — kiáltott rám egy ijed fiú hang.
—    Mi? –nyitottam ki a szemem.
A földre érkezésemkor a kezem maga alá temetett egy fekete kiskutyát. Azonnal felemeltem a kezem, és megfogtam a kiskutyát.—    Minden rendben pajti ? —kérdeztem sajnálkozva, a kutyus reszketett a kezemben.
—    Add ide— parancsolt rám egy most már erőteljesebben a hang. Valahonnan olyan ismerős volt. — Istenem Roni, légy óvatosabb. — mondta megkönnyebbülten Miki, mikor átadtam neki a kis fekte ebet.
—    Szentek a Mennyből, Miki? Te meg mit csinálsz itt?— ültem le törökülésbe.
—    Úgy vélem egy lánynak nem kéne így ülnie egy ilyen ruhában . —kezdett hozzá, én pedig összehúztam a lábaimat. — Mellesleg, éppen  Black-et etettem, mikor átestél rajtam, ami valljuk be nem egy szokásos köszönési forma.— mosolyodott el.
—    Te voltál rossz helyen.
—    Egy bokor szélénél guggoltam. Miért is rossz az ?
Megvakartam a fejem.—    Mert átestem rajtad.
—    Akkor nem éppen , hogy te voltál rossz helyen ?
Ő is megvakarta a fejét, utánozva engem. Végigmért tetőtől talpig, majd felállt.—    Gyere,— nyújtotta a kezét. — bent lesz kötszer, amivel be tudjuk kötni a lábad.
A térdemre pillantottam. Éreztem valami bizsergető érzést, de nem gondoltam volna, hogy ennyire csúnyán lehorzsoltam a lábam.—    El ne kezdj sírni. — húzott fel.
—    Nem az én stílusom.
—    Aha. — lesöpörte  a ruhámat. — támaszkodj rám.
Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. Koszos voltam és sebbel teli. A könnyem is kicsordult, de csak kicsit. De, mikor rátámaszkodtam elfogott a biztonságérzet.  Valami megmagyarázhatatlan erő hatására a fájdalom is elmúlt. Biztos a menta tehet róla, amit annyira erősen éreztem a közelében.—    Te itt laksz? —néztem az árvaház felé.
Miki a jobb lábára tette a súlyát, majd idegesen megköszörülte a torkát. —    Ha zavar, hazakísérhetlek . — ajánlotta fel.
—    Ne, jó ez így.
Szőke haja most kicsit rövidebbre volt vágva. Nekem jobban tetszett hosszabban, de még így is helyes volt. Arcáról lefolyt egy izzadságcsepp, úgy látszik a papok izzadós fajták.Bebicegtem a kapun. Minden annyira szegényes volt ahhoz képest, mint ahogy mi életünk. A hatalmas épület annyira zsúfolt volt, és régi, mint a lerobbant korház a város végén. Nem dicséretes dolog, de megsajnáltam őket, hogy nem élhetnek olyan “fényűzésbe”, mint én.
—    Miki csajt hozott hazaaaa. —ordította egy kislány.
—    Jaj ne. —kiáltott egy másik.
—    Csak legyetek csendben, jön a dada— pisszegtetett egy kisfiú, majd ijedten tovább futott.
Döndült az ég, mozgott a föld, eltűnt a gyerekcsoport az udvarról. Csak én , és Miki álltunk az épület bejárata előtt pár méterrel.
—    Ki ez a kislány Miklós? — nézett ránk egy hatalmas nő. Minden értelemben hatalmas.

4.Szín: Vörös

Mi leszel, ha nagy leszel ?

—     Miért kell folyton ilyen elutasítónak lenned? — eleresztette az arcom és felém nézett a barna szempár.

—     Miért kell folyton ennyire tapadósnak lenned? — ráztam le magamról a tekintetét.

—     Nem könnyű veled…— ragadta meg a karom.

—     Ha tudnád, mennyire utállak— förmedtem rá.

—     Köszönöm, kellően érzékelteted— mondta határozottan, de a legkevésbé sem hangosan, vagy akár mérgesen.

Persze, neki könnyű. Könnyű, ha az ember szőke, piszok helyes és édes menta illatot áraszt magából. Könnyű, minden lánnyal jóban lenni, és rám se hederíteni. Igen féltékeny vagyok. Tessék! Ez van. De nem szeretek beléd…akkora hülye még én se vagyok.

—     József, Mária! —szólított meg Matyi atya.— Kicsivel kevesebb gyilkos szándékot a Jézus jászol felett. Persze ha csak lehet. — mosolygott ránk kedvesen.

Felhúztam az orrom és elfordítottam a fejem Mikitől. A templom Szentképekkel díszített “ mindennek jó “termében voltunk.  Déli tizenkettő felé járhatott az idő, és az egész templomi csapat reggel nyolc óta ott raboskodott Matyi Atya kérésére.

 Egy hete egy szerencsétlen húzás kíséretében én lettem Mária egy olyan darabban, amit teljes mértékkel elleneztem. Hajrá nyári “Jézus megszületése”!

—     Na, még egyszer! — szólt ránk a darab “rendezőnője”, egy rövid fekete hajú lány. Valószínű nem lehetett közömbös Miki iránt, mert attól a naptól kezdve, hogy kihúztak Máriának, Miki-t meg Józsefnek, gyilkos pillantásokkal kísért végig mindenhol.

—     Én megértem, ha más férfitől estél teherbe Mária— kezdett a szövegébe Miki. Nesze neked latin telenovella.

—     Már mondtam József, hogy Isten termékenyített meg. — mondtam már majdnem kacagva. Annál a szövegnél még egy ötéves is sokkal jobbat és templom elé valóbbat írt volna.

—     Én hiszek neked Mária. —húzott közelebb Miki, a forgatókönyvhöz híven.

Van egy olyan érzésem, hogy a forgatókönyvet író Szende másnak akarta adni Mária szerepét. Nem mellesleg magának. Miki minél közelebb húzott magához, Szendike annál inkább váltakoztatta arca színét zöld és lila között. Már csak pár centi választotta el az orrunkat egymástól. A szívverésem felgyorsult, a lélegzetem majd elakadt.  Egyszerre vette be ellenem mindenét , ami megvan neki abból, amit én egy fiúban vonzónak tartok. Csábító szemek, nedves száj, kócos szőke, és kellemes menta illat keveredve egy kis izzadsággal.

Úr Isten talán szájszagom van!

—     Jézusom pocsék színész vagy — toltam el a tenyeremmel az arcát magamtól, és leszedtem derekamról a karját. — József sokkal férfiasabb volt… — kezdtem el magyarázni, hogy miért toltam el magamtól. Meg, meg…

—     Jól van, hagyjuk— nézett rám mérgesen Szende. — Kérlek nyivogd ki magad holnapra Vera. — mosolygott rám , a legrosszabb álmosollyal, amit életemben láttam.

A kör , ami eddig minket védett, lassan kezdett feloszolni. Mindenki vette a táskáját, és kifele sétált a teremből. Néhányan unottan beszélgettek, vagy ásítoztak, mások pedig az miatt panaszkodtak, hogy másnap is kell menni. Matyi Atya a mise ruháját készítette elő, Miki segített neki. Nórát kezdtem el keresni a szemeimmel, mikor ő már idegesen az órájára mutogatott.

—     Vérá nekem mennem kell —mosolygott rám. — Tudod apu ma jött haza.— vette fel a táskáját.

—     Tudom, add át üdvözletem —mosolyogtam vissza.

—     Amúgy ez a mai napi már megint őrületes volt. —fordult vissza a küszöbről.

—     Mégis mi? —kérdeztem, bár tudtam, hogy mire gondol.

—     Az újabb kis összeakaszkodásotok Mikivel. Nagyon vicces volt. —vigyorgott, miközben a bretonját húzogatta helyre.

—     Ez nem olyan.— vertem hátba.

—     Nekem azért ti vagytok az OTP-jeim.

Meg még vagy harminc netes pár.

—     Mennem kell. Csiáó.— gyorsan megölelt, majd kifutott az ajtón.

 Egy darabig még néztem Nóra hűlt helyét, majd eldöntöttem, hogy nekem is sürgősen szükségem van egy olyan zöld kockás ingre, mint amilyenben ő volt.

—     Ez valami új típusú sztrájk? — csípte meg az arcomat Miki.

—     Határozottan—nevettem el magam.—Most kezdtem az “ingyen fagyit nekem minden ilyen átkozottul meleg napon”. — húztam végig a kezem a homlokomon, hogy  elég hihető legyen a szenvedésem.

—     Egyezzünk meg Diményi. — húzta féloldalas mosolyra a száját.

—     Mégis miben? Mit akarsz? — kérdeztem rá gyanakvóan. Felegyenesedtem és kezeimet a mellkasomhoz emelve átraktam egymáson, hogy mindenképpen komolyan kezeljen.

—     Meghívlak arra a fagyira, ha cserébe hagyod ezt a sztrájkot , elállsz a kijárat elől, és engedsz elmenni. — húzta fel a szemöldökét.

Na bumm… Csak most veszem észre, hogy az ajtóban tehénkedtem végig. Micsoda béna ember vagyok máááááár. De már nincs visszatáncolás Diményi. A fagyi az fagyi.

  Kissé meghajolva elálltam az ajtó elől, ezzel is azt bizonyítva, hogy minden az én terveim szerint halad.

—     Nos, csak ne feledkezz meg róla— kacsontottam egyet a cinkosságunk jelképeként. Elindultam a kijárat felé, kiléptem az ajtón majd kisétáltam a vékony utcán, mikor egy trappoló hangot hallottam a hátam mögött.

—     Én ma is ráérek. — mondta kipirosodva. Alig futott egy keveset, máris verejtékben úszott. Talán nem bírta a sportokat, vagy a nagy hőség miatt volt…Talán mindkettő.

—     Ami azt illeti én sem sietek sehova. — válaszoltam nemtörődöm módon. Pedig akkor nem akartam neki igent mondani. Az agyam tudta, hogy az én helyzetemben csak becsaphatom őt. Hogyha az Isten lesz olyan kegyes hozzám, és ez a fiú tényleg képes rám komolyan gondolni, azt akkor is ő fogja megjárni.

Tompa Miklós, mint az én pasi ?

 

  Útközben nem szóltunk egymáshoz, csak addig míg eldöntöttük, hogy hova üljünk be . Talán nem volt témánk, talán nem is kerestünk. Végül a Trükk nevű kávézóra esett a választásunk. Én azelőtt sosem jártam ott, de Miki eltántoríthatatlanul az mellett érvelt, hogy ennél jobb hely nincs is. Hát végül ott kötöttünk ki.

—     Miért pont Trükk kávézó ? —néztem rá végül. — Mármint ez annyira …vagyis érted…szokatlan.

  Hangulatos kis kávézó volt, tele retró képekkel. Kellemesen halk jazz zene szólt a magnóból, ami még inkább fokozta a hangulatot. Miki pontosan a sarokban ült és megigazította az amúgy is sokat piszkált haját. Én vele szemben foglaltam helyet egy karos székben. Mindketten rendeltünk. Habár ez kimerült annyiban, hogy amire én kikértem a fagyim, ő rávágta, hogy neki is ugyanaz kell. Hát végül mindketten epres fagyit ettünk, epres sütivel és citromos üdítőt ittunk.

—     Sosem kérdeztem, hogy miért pont így nevezték el. — falt be egy szelet tésztát. Megrágta, majd lassan lenyelte, minden egyes falatot kiélvezett. Én ittam egyet, hogy ne legyen túl feltűnő, hogy bámulom.

—     Miért bámulsz?— kérdezte ravasz mosollyal, miközben én az ádámcsutkájának rabságában vergődtem. Kétségtelenül hatással volt a bolond tini hormonjaimra.

Na Veronika lebuktál…

—     Rosszul látsz— mondtam, miközben egyenesen a szemébe néztem.— Most bámullak. Amúgy mi leszel ha nagy lesz? — tettem fel neki a gyerekes kérdést. Tudtam , hogy egy ilyen alap kérdéssel úgy sem verem át , tehát csak érdeklődve vártam a válaszát.

—     Ha tényleg érdekel Roni, papnak készülök. — ő is kortyolt egyet az üdítőjéből.

Papnak…Tompa Miklós papnak készül. Egyszerre csak kifutott kezemből a vér, és lefagyotta tekintetem.

—     Hajrá.— csak ennyit tudtam kipréselni magamból meglepettségemben. Ismét elkezdtem enni a süteményemet, mert nem volt olyasmi, amit elmondhattam volna. Aztán mégis kiszaladt a bennem rejlő indulat.

—     Mégis mi bajod van neked? Az élet csak egy trükk, egy trükk nevű kávézóba jársz, papnak készülsz. Magyarázd már el, mert nem értem, hogy hogy lehet valaki egyszerre pap és ennyire szabadon és pesszimistán gondolkodó. És egyáltalán miért vagyok itt?

—     Hm…—vonta meg a vállát.

—     Mi az, hogy „hm”? —tornyosultam felé az asztalon át.—Nekem csak ne “hm”-öktess drága fiam— ordítottam rá.

—     Ne ítélkezz, amíg nem ismersz—emelkedett fel ő is, így már mindketten az asztalra támaszkodva néztünk egymás szemébe.
Igazából nem is értettem, hogy miért voltam annyira mérges. Talán épp menstruáció előtt álltam.

—     Nem ítélkezem, nem szoktam—tűrtem fel az orrom.

—     Tényleg? Akkor most mit csinálsz? Először beszélgetünk nyíltan, és máris szét akar minket szedni az a helyes kis pincérnő ott a sarokban.

Szétszedni? Ennyire elmebetegnek tűnök?

Elfordítottam a tekintetem Mikiről, hogy én is megcsodálhassam a tátott szájú pincérnőt, de nem láttam sehol. Sőt mi több egy vendég sem figyelt ránk.

Hát mégse voltam olyan hangos, csak ki akart térni előlem.

—     Szóval te ilyen gyáva vagy? —fordultam vissza gonosz vigyorral, remélve, hogy megijed tőle, vagy legalább rosszul érzi magát. Ennek ellenére nem az én arckifejezésem volt a nyerő. Miki haja a szemébe lógott, száját pimaszul féloldalas mosolyra húzta, egyik kezét pedig az arcomra tette. Az ördög arca volt, mondom én.

—     Áh, a csodába,—sóhajtott —úgy látszik nincs mit tenni.

—     Mi a…—de nem volt módom fellebbezni. Arca közeledett az enyém fele.

—     Talán becsukhatnád a szemed—javasolta. Én bólintottam és vártam a csókját. Egy mézédes és kecses csókot. Egy pap jövendőbeli csókját, vagyis egy jövendőbeli pap csókját. De csók helyett csak egy pöccintést kaptam az orromra.

—     Mondtam már papnak készülök. —mosolyodott el, majd visszaült a helyére.— De azért vicces volt az arcod.

Jó rendben. Nem csókolt meg. Nem is tetszik ez a csóka. Úgy is papnak készül. Kit érdekel? Végül is én nem vagyok az a jelenetet rendező…Jaj dehogy nem!

Engem érdekelt. Nagyon is érdekelt. Csökkentettem a dőlésszögem, úgy hogy közelebb kerüljek az ülő Mikihez.

—     A jó édes nagynénéddel szórakozzál te patkány.— húztam be neki egyet. Láthatóan hihetetlenül meglepődött, de mintha élvezte volna. A mazochista kis idióta.

—     Látom remek lesz a kapcsolatunk— nézett velem farkasszemet.  Annyira elöntötte az agyamat a vér, hogy azon nyomba képes lettem volna lovakhoz kötözni, és végighúzni a városon, de akkor nem lehetett. Mindamellett, hogy közel s tova nem volt akkora ló, amelyik elbírta volna Miki egóját, a pincérek most tényleg néztek minket. Visszahúzódtam, és a táskámért nyúltam.

—     Meggondoltam magam, a számla a tied tökfej—néztem rá sértődötten. Igen is bántotta a lelkületemet. Ez lett volna az első csókom. Ez tizenhat évesen már önmagában is kínos, még ez a pappalánta is rátett egy lapáttal.

Kifele indultam, és tűrtem, hogy megannyi szempár végigvizslat engem.

—     Ilyen papokkal öngyilkos lesz az egyház. —ordítottam vissza az ajtóból, majd csaptam be magam után.

—     Neked is szép napot!— integetett Miki önelégülten. — Mi van ma velem? Öcsém ez a csaj.—motyogta lesütött fejjel.

—     Hallottam ám!—fordultam vissza őrjöngve lépcsőről, de nem vártam választ, kiviharzottam az épületből. Csak egy kisfiú kérdését hallottam még:

—     Ha rendőr leszek, az ilyen néniket kell letartóztatni?

—     Ha meg orvos, akkor ilyeneket fogsz gyógyítani. — tette utána az apuka.

3.Szín: Narancs

Sziasztok :) Itt a következő szín , jó szórakozást! 

*A főszereplő gondolatai dőlt betűvel íródtak*

A szőke haja, ami miatt alig kaptak egy kis reflektorfényt a mély karamell barna szemei, a hosszú szempillái, ami alul fel-felnézett, ha valamire igazán figyelni akart, a hosszú nyaka, és a rögtön utána meghúzódó válla.  Mindene elvarázsolt.

  Két órája voltunk a templomban. A hangulat egyenletes volt és tiszta. A kis alkoholista akcióm után is mindenki lenyugodott, mintha csak elfejtették volna. Hamar megy ezeknek az embereknek a felejtés… Akár csak az elefántoknak.

   Meghallgattuk a többiek bemutatkozását ,és Matyi atya is megérkezett, tehát elkezdhettük megbeszélni az előadandó darabot. Néhányan azt akarták, hogy pásztorjátékot adjunk elő, de annál furább és képmutatóbb dolgot még sosem hallottam, hogy augusztusban adjunk elő egy karácsonyi darabot. Tehát ennél a pontnál tiltakoztam az újoncbélyegző legnagyobb terjedelmében. Nem volt túl nagy hatalmam, de szerencsére sokan vallották ugyanazt a véleményt. Ha jól vettem a jeleket Miki is egyetértett velem.

—     Semmi kétség szerelmes vagyok! —húztam óriási mosolyra a számat, azt gondolva, hogy ez akár aranyos is lehet.

—     Ha sokáig csinálod ezt, elferdül a szád.—  mondta egy nem túl mély, de kellően férfias hang.

Azon nyomban lehúztam a fejemen tehénként kéredző mosolyt, és megfordultam.

—     Nincs jobb dolgod mint,...—amint hátra érkezett a fejem megláttam Mikit. Éppen egy sósperecet rágcsált.—...azt csinálok amit akarok!—jelentettem ki, majd elmentem az asztal mellől, ahol a harapnivalókat tartották. Ő nem mozdult. Nem érezte magát megsértve, és meglepett sem volt. Sőt egyszerűen , mintha csak elfelejtette volna, hogy az előbb még velem beszélt. Odament két lányhoz és szórakoztató csevejbe kezdett. Hát mire való a tíz perces szünet, ha nem erre?

—Annyira nem is kedves, sőt egyenesen utálatos. Mégis hogy képzeli?

—     Hé, hallottam, hogy az anyád meg a húgod nem régen halt meg. —hírtelen és váratlanul ért a csapás.—Na,hogy viseled?—egy számomra még teljesen ismeretlen lány tépte fel egy másodperc alatt, a gondosan és szorosan bekötözött sebeket a szívemen.  A lány sötétbarna hajába szőke tincsek voltak festve. Kirívó volt és fenyegető, számomra egyszerűen ijesztő.

—     Egész jól.— feleltem , mert nem akartam gyengének tűnni. Mindig úgy gondoltam hogy ahhoz, hogy én hogy vagyok és mikor soha senkinek semmi köze. Főleg nem kérdezhetnek anyuról és Liáról , mert nekem csak ők voltak.

   Miután anya meghalt Lia tartotta apámban a lelket. Meglepően hasonlított anyára, úgy külsőleg , mint belsőleg. Kedves volt és segítőkész, mindig tudta, hogy mit kell tennie. Én a teljes ellentétük voltam, szürke és szerencsétlen.  Azt hiszem ezért nem volt képes elviselni apa mindkettőjük halálát. Én voltam az, aki nem tudott neki segíteni.

—     Nem hiszem, hogy rád tartozna Iza.—szólt bele a beszélgetésünkbe a szőke srác.

—     Ugyan Miki, csak érdeklődök.— mosolygott a lány.

—     Talán nem éppen ilyesmiről kéne beszélgetned vele.—nézett rám Miki közömbös arccal.

—     Semmi gond, rendben vagyok. — nyugtattam meg a fiút, de még én sem hittem a saját szavaimnak. Lassan meleg és hívogató könnycsepp gördült le az arcomon, az apró kis sós oldat szinte ordított a fájdalomtól. A társait is maga után akarta hívni.

Gyorsan törülgetni kezdtem az arcomat elrejtve minden egyes könnycseppet, de azok csak folytak egymás után. Eltűntetés helyett csak az arcomat vörösítettem. Nóra messze volt tőlem , akkor túl messze.

—     Matyi Atya, mi Veronikával elmegyünk nyomatatni.— szólt oda az atyának Miki, eltakarva engem .

—     Mégis mit?—értetlenkedett a fejtetején teljesen kopasz pap.

—     A dalszöveget…

—     Dalszöveg? — kérdezett oda Matyi Atya, de Miki már nem méltatta válaszra, inkább felém fordult.

—     Ideje egy kis sétának.— mosolygott rám, majd megával húzott a templomon át egészen a kijáratig. — Iza.—bólintott a lánynak köszönés képpen, aki viszonzás helyett, csak nézett rá, mint borjú az új kapura.

Nem szóltam egy szót sem.Volt benne valami hihetetlenül meleg és megfoghatatlan érzés, valami ami rögtön szétmállik ha hozzáérsz.

  Miki szó nélkül leült egy a templom bejáratnál álló lépcsőfokra, majd maga után húzott. Percekig ültünk egymás mellett, mire meg tudtam nyugodni.

—     Köszönöm, és ne haragudj. Nem viselem túl jól, ha faggatnak. —álltam fel és már az ajtót nyitottam. Háttal ült nekem, kezét a két lába között összekulcsolva eresztette a földre. Fejét amennyire csak nyaka engedte hátrafordította és rám nézett.

—     Az élet csak egy trükk Roni, ezt jól jegyezd meg. — mondta halkan. Szőke tincseit megfújta az esti lágy szellő. Éppen lemenőben volt a nap. Narancs volt…koszos, de méltóságteljes narancs.

—     Ezt meg hogy érted ? —kérdeztem tőle meglepetten. Máris készen álltam, hogy tovább élvezzem a társaságát, de ő nem volt ugyanezen a véleményen.

—     Ha jössz legközelebb is elárulom. —állt fel ő is. Majd  átdobta vállán a kezeit, mintha csak a hátát szeretné megvakarni. Laza, de csábos.

—     Ez valami hittérítő dolog? —röfögtem a bajszom alatt.

—     Látom máris jobban van kisasszony. — ment be előttem az ajtón,de még díjazta az amúgy ízetlen tréfámat egy ravasz mosollyal. Az arca a lemenő nap sugaraiban úszott. Volt benne valami, ami már akkor megfogott mikor először láttam, valami ami nem eresztett bárhogy is rángatóztam. Talán az a semmitmondó tekintete?

  Meg akartam állítani, többet akartam róla tudni, de mikor meghallottam barátnőm kétségbeesett hangját, miközben engem keres, inkább őt választottam a mélyen belülről szúró kíváncsiságom helyett. De ami késik nem múlik.

"Éjre éj és napra nap
Egy bűvös hálót rázogat
Mint titkos hang, súg átkokat
 néki, hogyha ott marad
Hol Camelotra lát.

De súghatnak már őneki,

Hálóját csak lengeti,

s fontolóra sem veszi,

Shalottnak asszonyát."

Shalott hölgye, Lord Alfred Tennyson